Június utolsó vasárnapján kora délután bőröndökkel megpakolva és kissé izgatottan szálltunk fel a buszra, melynek végcélja Székelyföld volt.

A nagy meleg estére enyhült, s már leszállt a sötétség, mire szűk úton végül megérkeztünk Bátorligetre, ahol házigazdáink vendégszeretettel és finom babgulyással vártak.

Kora reggel átlépve a határt Ady Endre nyomában jártunk: először Nagykárolyban csodáltuk meg a kastélyt, ahol gimnáziumba járt a költő, majd a Szilágyság dombjai között megtaláltuk a táblát: Ady Endre, régen Érdmindszent, a szülőfalu. A hely egyszerűsége, kisugárzása mindenkit magával ragadott: az ágy, ahol Ady világra jött, a paraszti szoba, ahol élt, s a múzeum termei, amelyek már a nagypolgári élet tárgyaival voltak körülvéve még közelebb hozták hozzánk a költőt, új jelentést kaptak versei.

Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.  (Hazamegyek a falumba)

A Szilágyság után („sylvania”=erdő, dimbes-dombos vidék) az erdőn túli területekre, azaz Erdélybe (Transsylvania) érkeztünk Zilah városának elhagyásával. Bánffyhunyadon megdöbbenéssel szemléltük a félkész „giccs-palotákat”, melyek közül néhánynak soha nem lesznek lakói, de kifelé a pompát, gazdagságot mutatják. Délután értük el a Székelyföldet, ahol első megállóhelyünk a fazekasairól híres Korond volt. Itt válogathattunk a szebbnél szebb szőttesek, blúzok, vázák közül, s megkóstolhattuk az igazi erdélyi áfonyapálinkát. A következő falu izgalmas látványosságot ígért, ugyanis Máréfalván található a legtöbb igazi, galambdúcos székely kapu Erdélyben, melyek közül néhány műemlék is. A legügyesebbek 146-ot számoltak meg a főút mentén. Estefelé érkeztünk meg Szentegyházára, a szinte színmagyar faluba, ahol igazi erdélyi vendégszeretettel és finom vacsorával várt bennünket a Hargita panzióban Emma néni és Vili bácsi.

Másnap reggel idegenvezetőnk, Imre vezetésével a Csíki-medencét csodáltuk meg. A szemerkélő esőben megálltunk a Tolvajos-tetőn a hármas keresztnél, majd Csíkszeredán a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi-templomnál. A gyönyörű fafaragások, a réz angyalszobrok, a csodálatos templombelső, a kedves bemutatás, majd a székely himnusz hangjai könnyeket csaltak néhányunk szemébe. S következett a csíksomlyói kegytemplom, Erdély, ill. a magyarság leghíresebb búcsújáró helye. Az imádság házában egy kis időre elcsendesedtünk, majd csiperkedtünk (ágaskodtunk) a Szűzanya lábainál, megérintve a csodatévő szobrot. A várost elhagyva a következő állomásunk Madéfalva volt, ahol kegyelettel adóztunk annak a 200 székelynek, akiket lemészároltak itt. Megálltunk még Marosfőn is, leereszkedtünk ahhoz a forráshoz, ahonnan a Maros ered, ittunk a finom forrásvízből és megszívleltük a tanácsot: „Mindenkivel mindig jót tégy!” Utunk kezdett kanyargósabbá válni, a szerpentinekről gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre. A Pongrác-tetőn megálltunk megcsodálni a tájat, magunkba szívtuk egész atmoszféráját, megpakoltuk táskánkat néhány üveg havasi mézzel, lekvárral, és irány a Gyilkos-tó és a Békás-szoros! Ez a természeti ritkaság hátborzongató látványt nyújt a tóból kiálló facsonkjaival, mely az 1800-as években a Gyilkos-kő leszakadásával keletkezett. A legenda szerint a földcsuszamlás az itt legeltető pásztorokat is maga alá temette, s az ő vérük festette vörösre a tó vizét (Lacul rosu= Vörös tó). A bátrabbak csónakáztak rajta, mások csak sétáltak a partján és megkóstolták a híres „mics” húst vagy a hatalmas kürtőskalácsot. A Békás-szoros lélegzetelállító látványt nyújtott, ahogy sétáltunk a sziklái alatt. Mellettünk a patak hömpölygött, néha kisebb vízesésekkel megtörve, s mi egyre beljebb mentünk a Pokol tornácába, majd a Pokol torkába. A legmagasabb sziklatömbje, az Oltárkő tetején egy kereszt áll. Wass Albert sorai itt nyertek értelmet: „…mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.” Visszafelé a Libán-tető gyönyörű vidékén jöttünk, s megálltunk a zetelaki víztározónál megcsodálva a természet ajándékait. A szállásra érve már várt a finom erdélyi csorbaleves, majd táncház következett székelyudvarhelyi zenekar és táncosok irányításával, melyet megelőzött egy bemutató erdélyi táncokból.

Kora reggel indultunk traktor húzta lovasszekéren a Madarasi-Hargitára. Átverekedve magunkat egy nagyobb tehéncsordán meg sem álltunk a Madarasi Menedékházig, közben gyönyörködve a nefelejcsekben és a fenyőerdőkben Ábel nyomában járva. Innen gyalog folytattuk utunkat egyenesen fel a tetőig, ahol a sziklákról lenézve elénk tárultak a Kárpátok hatalmas hegyei. Felemelő érzés volt 1801 méter magasságban magyar zászlók és kopjafák tövében elénekelni a magyar és a székely himnuszt. Jó volt ott magyarnak lenni, büszkeség járta át szívünket a zúgó szél és felhők között. Visszatérve a faluba folytattuk felfedezéseinket, méghozzá Parajdra, a sóbányába mentünk. A hatalmas bánya sok mindent rejtett magában: templomot, játszóteret, kiállítást, s természeretesen a jó levegő gyógyító hatású is. Aztán Farkaslakára értünk, ahol megkoszorúztuk Tamási Áron sírját, melyen ez olvasható: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának.” Szejkefürdő következett a híres székely kapukkal és a legnagyobb székely, Orbán Balázs sírjával. Hazafelé megálltunk még Homoródfürdőn, feltöltve flakonjainkat a híres borvízzel. A vacsora után székely gyerekek szórakoztattak minket versekkel, mesékkel.

Reggel búcsút vettünk házigazdáinktól, és szép emlékekkel, pálinkával és házi kenyérrel felpakolva Magyarország felé vettük az irányt. Székelyföldön még megálltunk a bögözi református templomnál, ahol már szeretettel és a híres székely humorral várt a falu papja. Bemutatta a szent László-freskókról híres templomot, tarkítva néhány humoros történettel. Aztán Székelykeresztúron keresztül (itt töltötte utolsó éjszakáját Petőfi) Fehéregyházára érkeztünk, a Petőfi Emlékmúzeumba. A képek, versek és tárgyak segítségével felidéztük a költő életét és halálának körülményeit, megkoszorúztuk szobrát, és közösen elszavaltuk a Nemzeti dalt. Ott jártunk, ahol Petőfi Sándor csontjai nyugszanak, melyeket annyi legenda jár körül, s amely helyről így írt a költő: „Ott essem el én a harc mezején…” A lehetőség még megvan, hogy megtalálják, s kedvenc Alföldjén temessék el. Aztán a Szászföld központjába érkeztünk, Segesvárra. Itt már kevesebb magyar beszédet hallottunk, de a város mindenkit elbűvölt: az óratorony, a vár, a szűk utcák, Drakula gróf szelleme és a középkori zenészek. Utolsó állomásunkhoz érkeztünk: a Tordai-hasadék közelében lévő sóbányához. Két éve újították fel és építették ki ezt a lélegzetelállítóan szép és meghökkentő sóbányát. Idegenvezetőnk segítségével megismertük a bánya történetét, méreteit, kipróbáltuk a visszhangot, s rácsodálkoztunk fantasztikus méreteire, melyet emberi erővel alakítottak ki. A mélyben felültünk az óriáskerékre, lehetőség volt bowlingozásra, minigolfozásra, valamint a bánya alján lévő tavon a csónakázásra. Vidám, jó énekes csapatunkkal (az élén a buszsofőrrel) az esti órákban léptük át a magyar határt, s fogyasztottuk el Bátorligeten a szatmári töltött káposztánkat.

Péntek délután érkeztünk meg Fertőszéplakra, s tettünk ígéretet, hogy Erdély csodálatos tájait még látnunk kell, várnak ránk még izgalmas helyek, ahol igazán és őszintén magyarnak érezhetjük magunkat.