Március idusán öltözzünk tisztába, tűzzük fel a kokárdát és emlékezzünk elődeink dicső tetteire.

Idén is méltó módon emlékezett meg a fertőszéplaki közönség az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére rendezett ünnepségen.

A napfényes délelőtti órában a Himnusz eléneklése után, Ivanics Ferenc országgyűlési képviselő méltatta a magyar nemzet talán legfontosabb ünnepét. Ünnepi gondolataiban párhuzamot vont a múlt és a jelen között és szívhez szóló szavakkal szólt a jövő nemzedékéhez, akik nagy felelősséggel veszik át a forradalom és szabadságharc méltó örökségét.

Ezt követően a soproni Széchenyi István Gimnázium tanulói ajándékozták meg az ünneplő közönséget. Műsorukban, egy jelenkori fiatal szemszögéből közelítették meg a 48-as eseményeket.

A gondosan kiválogatott dalok és versek között megtalálható volt a hazafias érzelmű, lázadó, elgondolkodató mű is. A megható dallamok és sorok érzelmi fokozását csak emelte a fiatalos, férfias, rebellis néptáncbetét, amelyet élő dobszóra adtak elő a fiatalok. A közönség hosszú perceken át vastapssal köszönte meg a nem mindennapi élményt.

Azt hiszem, mindannyiunkban örök emléket hagyott e szívhez szóló, emléket állító műsor. Talán épp az ilyen felemelő pillanatoktól lesz igaz ünnep! Köszönjük!

A képre kattintva megtekinthetőek az ünnepség képei.

Részlet a műsorban elhangzott néhány gondolatból:

„Furcsa. Csak ülök és gondolkodom. Vajon jó világra születtem? Nem lenne jobb pár száz évvel korábban élni? Ki tudja? Ülök. Ragyog a nap, sétálgatnak az emberek, jól érzem magam. Előttem a Nemzeti Színház, mellettem Sinkovits Imre szobra. A vadonatúj ruhába öltöztetett teátrum fantasztikus látványt nyújt. Díszes szobrok, érdekes alkotóelemek, ablakok sokasága. Minden ízében nyitott az érdeklődők előtt. Szinte vonz. Gyere, nézz meg, én vagyok a régi-új Nemzeti! A régi és modern építészeti elemek remekül kiegészítik egymást. Ő az, a színház, amelyet mindig és mindenkor a magyar kultúra egyik bölcsőjének fognak tartani. Ülök. Egy meseszép park vesz körül. A frissen nyírt pázsiton a magyar nemzet színészei tekintenek ránk. Rápillantva a szobrokra rögtön felelevenedik bennünk kedvencünk legnagyobb színjátéka. Az épület előtt szomorú műalkotás tűnik fel. Annak, aki nem ismeri a történelmet talán semmitmondó a látvány. Kristálytiszta vizet látok, talán egy szökőkút része? Nem, ez nem az. Egy másik Nemzeti Színház bújik ki a hullámoktól fodros vízből. Az a színház, amelyet hajdanában leromboltak. Leromboltak, mert útban volt. Nem azért, mert nagy volt a forgalom, hanem mert egy másik eszmerendszer nem tartotta fontosnak a magyar kultúra szeretetét. Most itt fekszik félig elmerülve, a habokban. Körülötte örökmécsesek jelzik a sírt, ahol nemcsak egy épület pusztult el. A sírt, ahol örök gyászolója, Gobbi Hilda szobra áll. Hihetetlen szorongás tölti el ilyenkor az embert. A nemzet egyik legnagyobb színésze nézi, amint elpusztul egykori színháza. Ülök. Körülöttem vidám gyerekek játszadoznak a műalkotás körül. Vajon tudják-e a szobor igaz történetét? Megtanítják-e majd nekik, hogy mennyi pusztulást élt át a magyar ember? Ültem. Az elmúlt időkben mindenki csak ült belenyugodván sorsába.

Ideje hát talpra állni. Ne hagyjuk elveszni önbecsülésünket. Ne hagyjuk eltemetni a múltunkat, a magyarságunkat. Éljünk úgy, hogyha majd szobrot állítanak rólunk, ne a mélybe tekintsünk, hanem büszkén a magasba.” (Betuker Botond)

„Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének végzetszerűen kijelölt időszaka. Kényelem, szöszmötölés, gyávaság, lustaság

néha késleltetik feladatod kivitelét, noha szíved mélyén tudod jól, hogy az idő

telítve van azzal, amit rajtad keresztül el akar mondani, s egy pillanatot sem mulaszthatsz,

mert elmondja más helyetted, s nem úgy mondja el, ahogyan te jónak és igaznak

hiszed. Tudományban, művészetben, irodalomban, közéletben vannak ilyen sürgető

pillanatok, mikor egy igazság megérett és ki kell mondani. S ha úgy érzed, végzetesen

éppen téged jelölt ki e feladatra a sors, ne késlekedj, mint a rossz színész, aki

elmulasztja a jelenet végszavát.

Nemcsak műved van, az idő is van. S az időn belül meg van a te pillanatod, melyet

nem szabad elmulasztani.” (Márai Sándor)